Huszadik fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, új gépet kaptam és úgy döntöttem, hogy csak a megkapta után rakom fel a részt, habár egy hete készen van már. Ez a rész lett eddig a leghosszabb és ihlethiányban írtam, csak spontán, ami eszembe jutott, szóval nem igazán terveztem meg a cselekményt, és elnézést kérek, ha nem lett olyan a minősége, mint amilyenre számítottatok. Viszont! Megírtam az első dalomat, ami valójában Allyson-é, de gondolkodom rajta, hogy megkérem az egyik barátomat, aki tud énekelni meg gitározni, hogy játssza el nekem. Ő jobban ért az ilyesmiket, mint én.

Mindenesetre, remélem, nem küldtök el a sunyiba és tetszeni fog nektek!

Jó olvasást,
BELLA 

XX.

A bejárati ajtó kivágódik és nem, nem Brandon jön ki az ajtón. Pedig azt hittem, ő lesz az. David rohan felém, miközben tökéletesen belőtt haja lelapul az esővíztől. Egy vékony, kapucnis felső van nála, habár fölösleges, mivel egyáltalán nincs meleg, és nincs az a pénz, hogy felhúzzam. Törökülésben ülök a forró betonon, amit lassan kezd lehűteni az eső. Ő pedig már mögöttem áll, és megkísérli, hogy felemel, de olyan pózban ülök, hogy nem sikerül neki. Normál esetben most nevetnék. De ez nem normális eset.

- Hé, Ally… gyere be, teljesen elázol – guggol le elém, majd rám teríti a pulcsit. Meg sem moccanok. – Ugye tudod, hogy képes vagyok berángatni téged a házba? Megy a telefonozási időm! – Nem létező karórájára pillant, mire vállat vonok. – Te vagy a nap hőse – próbálkozik tovább. – Hazahoztad az elveszett bárányt – mosolyog, de mivel látja, hogy ettől nem lesz jobb kedvem, lekókad. Teljesen felesleges az óvodás beszéde; mindketten tudjuk, hogy ez nem segít. Sőt, kezd idegesíteni. Felhúzom a lábaimat, és átkarolom őket. Az államat a térdemre támasztom, úgy bámulok magam elé csuromvizesen, a könnyeimet nyelve. Davidnek kezd fogyni a türelme; látom a szemem sarkából.

- A kurva életbe, Allyson, én is teljesen elázok! Gyere már be!

- Senki sem kérte, hogy gyere ki. Sőt, inkább húzz vissza a házba; jól megvoltam egyedül is! És üzenem Brandonnak, hogy gratulálok! – köpöm a szavakat. A torkom már rég kiszáradt – na, nem mintha bárkit érdekelne, és nem fogok visszamenni a házba, hogy ismét lássam a boldog pár mesébe illő arcát.

David még áll és vár pár másodpercig, aztán egy szitokszóval együtt visszamegy a házba. Végre valaki, aki megérti, hogy nincs szükségem a szánalomra; majd bemegyek, ha akarok. Már szinte csodálkozni is kezdek, hogy David ennyire okos gyerek kocka létéhez képest, ekkor azonban egy kocsi áll meg a ház előtt, amelyből egy szőke hajú szépség száll ki. Kinyitja az esernyőjét, majd odasiet hozzám. Stacey. Ahelyett, hogy megölelne vagy biztatna, hogy „menni fog, menni fog”, csak kérdőn néz rám, de mikor nem válaszolok, rám ordít.

- ÖRVENDEK, KISASSZONY! SEMMI SZIA, PUSZI, HELLÓ? – Úgy látom, tényleg felkapta a vizet. Kifújja a benntartott levegőjét, majd kicsit higgadtabban intézi hozzám a szavait: - Kelj fel, Harvey! Most azonnal emeld fel a popódat, mert kár azért a naciért! – Nem csinálok semmit. Stacey átnéz a fejem felett az ablakra, hogy felemelhesse a hüvelykujját, jelezve: sínen van. Aha… Ismét rám néz. – Ha azt hiszed, Allyson Harvey, hogy majd szépen ideülök melléd és belesírjuk magunkat a ronda éjszakába, akkor tévedsz! Szánalmasan festesz, csak hogy tudd! És ne hozz kínos helyzetbe a többiek előtt, mert többé nem mutatkozom veled! – sóhajtja. – Nézd, akármi miatt is vagy kiborulva, nem ér meg ennyit!

- Képtelen vagyok bemenni oda! – mondom neki, mire forgatni kezdi a szemét, és nyálas hangon utánozni kezd.

- „Jahahajj, én… képtelen vagyok bemenni oda, engem nem láthatnak így”! Vedd már észre magad! Nem kivégzésre készülsz! Ott néznek a szüleid, és az egészből semmit sem értenek, kijönni persze nem jönnének, mert tudják, hogy úgyse hallgatsz rájuk! Állj fel! – nyújtja a kezét, mire egy kis habozás után megragadom.

- Jól van, megteszem – indulok a ház felé, de visszaránt.

- Mit csinálsz?! Nem mész be oda így! – mutat végig rajtam. – Velem jössz! Szállj be a kocsiba – mutat maga mögé.

- Tiszta víz lesz az ülés – sütöm le a szemeimet.

- Van egy pokróc a hátsó ülésen; bugyoláld be magadat! Én bemegyek a táskádért; ma nálam alszol, vili? – bólintok, és elindulok a kocsija felé. Igaza volt; a pokróc tényleg ott hever hátul. Sebtében betekerem magam, majd belehuppanok a kényelmes ülésbe. Az ablakból látom, ahogy Stacey belép a házba, magyaráz a szüleimnek valamit, akik utána rám tekintenek és integetnek az ablakból lelohadt arccal. Esetlenül visszaintek nekik és próbálok egy halvány mosolyt varázsolni az arcomra, kisebb-nagyobb sikerrel. Néhány perc múlva Stacey már mellettem ül és feldúltan a kocsit vezeti.

- Mit mondtál a szüleimnek? - törlöm meg a szemeimet egy zsebkendővel.

- Azt, hogy kiborultál, mert lett egy kis baja a kocsidnak, és mert ezért Ashley nagyon kiabált veled – áll elő a sztorijával.

- Ez most komoly? Őt miért keverted bele? Azt sem tudod, mi történt!

- Biztos, hogy köze van hozzá, ha így viselkedtél. Elképesztően vicces látvány volt, nekem elhiheted – horkant föl. – Otthon mindent elmesélsz, világos voltam? Nem a semmiért könyörögtem ki a szüleimtől az autójukat – lopva rám néz, majd nagyot sóhajt. – Töröld le a könnyeidet és tegyél fel egy kis sminket vagy alapozót. Akkor kevésbé nézel ki szarul – mosolyodik el halványan, majd berak egy kis zenét. Pechére pont az megy, amit a legjobban utál, szóval inkább kinyomja egy dünnyögés kíséretében.

- Ez a nap egyre rosszabb lesz…

***

Már perek óta csendben ülünk az ágyán. És bámuljuk egymást. Várja, hogy megszólaljak, de semmi kedvem beszélni erről a dologról. Stacey a legjobb barátnőm, de eléggé megalázó volt, amikor elhozott hazulról. Sokkal tartozom neki, és nehezemre esi bevallani, hogy jobb barát, mint én valaha is voltam.

- A szüleim kedvelnek téged, Ally – szólal meg. – De nem maradhatsz itt addig, ameddig el nem húznak a kuzinok. A problémáid elől nem menekülhetsz el ilyen könnyen, ezt te is tudod.

- De fogalmam sincs, mit csináljak. Kiborultam.

- És még mindig nem árultad el, mitől!

- Ashley terhes – közlöm nemes egyszerűséggel, mire Stacey kidülleszti a szemeit. – Először meg sem tudtam szólalni, aztán elmondtam őt minden ribancnak, meg hogy mennyire utálok élni! Fel tudod ezt fogni? Szerintem én teljesen megőrültem… - érintem meg a halántékomat. – Ki csinál ilyet?

- Ne csinálj belőle ügyet! Oké, hisztiztél a kocsiban, de az esőben kussban ültél. Tuti meleged volt a negyven fokos autóban – nyugtat. – Elismerem, hogy ez szörnyű volt és idiótának tartalak, de a barátom vagy, segítek!

- Én pocsék barát vagyok. A veszekedések óta el sem jöttem hozzád, közös programot se csináltam veled – sütöm le a szemem.

- Kárpótolhatsz – húzza fel mosolyogva a lábait. A szemei csillognak az izgalomtól. Akarom én tudni, mire készül? – Nincs meg véletlenül David száma? Iszonyúúú helyes… - Hát már csak ez hiányzott. Végre jóvátehetném valamivel a hülyeségeimet, erre neki pont egy olyan srác kell, akinek egy másik csaj tetszik. Ja, ezzel még semmi gond nem lenne, ha az a csaj nem lenne voltaképpen a banda tagja és a barátom. Idegesen a hajamba túrok, de Stacey összehúzott szemmel fürkészni kezd. – Mi van?

- Stacey, ő nem… jó neked! Tiszta telefonbuzi, nem jönne be neked! A múltkor mondtad, hogy azok milyen nyomik!

- Nem akkor, ha ez a telefonbuzi ennyire jó pasi! – vigyorog, mint a tejbetök. – Azt mondják, hogy a szerelem mindent megváltoztat! Majd korlátozza a telefonozást értem! – mutat magára.

- Ez nem jó ötlet, Stacey, higgy nekem – mondom, mire lefagy a mosoly az arcáról.

- Bejön neked? – Felnevetek.

- Dehogyis! Nem erről van szó, te lüke! – rázom értetlenül a fejem.

- Hanem? Miért gondolod, hogy szar ötlet lenne megismerkednem Daviddel? Még a nevünk is tetszene: Dacey! Hát nem tök fasza?

- Csak a sztárok csinálnak kombinációt a nevükből!

- Az tök mindegy! – legyint. – Na, miért is nem akarod? – tér vissza lényegre. – Csak őszintén, ne feledd!

- Más lány tetszik neki – nyögöm ki.

- És? – nevet fel.

- A csaj neve Stephanie.

- Felőlem akár lehet Jessica Alba is; nem értem, mi van akkor, ha Stephanie-nak hívják!

- Ismerem.

- Szuper! Legalább meg tudod mondani neki, hogy le kéne szállni Davidről. Az ő érdekében. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem érti! Pedig meséltem neki Stephről!

- Stephanie a barátom! Egy bandában játszunk. Szemétség lenne segíteni neked, miközben rá meg hajtanak! Lehet, hogy neki is tetszik David…

- Mondta talán?

- Nem, de Davidbe nem nehéz beleszeretni, amikor éppen nem a telójával van elfoglalva…

- Tehát nem mondta. És, ami nincs kimondva, az nincs. Szóval add meg a számát.

- Nem adom meg a számát – közlöm vele, mire a meglepettségtől kissé előrenyújtja a nyakát. Ami mellesleg eléggé vicces látvány. Mivel látja, hogy határozott vagyok, nem próbálkozik tovább, inkább tereli a témát.

Feláll az ágyról, majd az íróasztalához sétál. Fog egy tollat és egy papírt, majd visszaül az ágyra elém. A kezembe nyomja a papírt, de nem mond semmit. De mikor aztán nem szólalok meg, ő töri meg a csendet:

- Írj – biztat. Fogalmam sincs, miről beszél. – Írj egy dalt.

- Dalt? Én? Hol élsz te? És mégis kiről kéne írnom? A szánalmas önmagamról? – Stacey megrázza a fejét, és elmosolyodik.

- Lépjetek fel a bandáddal hétvégén a Sunban! És írd te a dalt.

- Ennek mi értelme lenne? – értetlenkedem. Stacey a homlokára csap, majd elmagyarázza a dolgot. - Elvileg te meg Ryan randizni mentek. És ezen a randin ott lesz a közkedvelt Brandonod és a ribanc Ashley. Eddig érted? – Bólintok. – Remek. Nos, ha a te bandád lép fel aznap este a te daloddal, akkor azt Brandon látni és hallani fogja. Pontosan úgy, ahogy a dalt is. Ezért kéne egy csalódott dalt írnod, ami burkoltan megfogalmazza, hogy Brandon mekkora köcsög. A csajával együtt – mosolyog, és be kell vallanom, hogy ez az ötlet nagyon gonosz… de azért mégsem hangzik rosszul. A kezembe veszem a tollat, a papírt pedig a térdemre teszem. A gondolkodást megnehezíti, hogy Stacey kíváncsi tekintettel fürkészi az arcomat. Felvont szemöldökkel ránézek.

- Ez eléggé zavaró – mondom neki, mire veszi a lapot és valamilyen ürüggyel lemegy a nappaliba, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.

1. szóló:

Féktelen utakon, egyedül, szabadon jártam a habok között.

Egy gyönyörű, fehér hajó a túlparton már réges-rég kikötött.

Láttalak a fedélzeten, nézted a szépséges tengervizet,

S bár egyedül lettél volna, de valaki fogta a kezedet.

Refr.: Ismerős idegen, hogy kerültél ide?

Miért törted szilánkokra az én szívemet?

A tiltott gyümölcs oly jó, finom, édes,

E szerelem, drága Isten, miért olyan téves? 

2. szóló:

Féktelen utakon, egyedül a parton sétáltam rég egymagam.

Senki sem volt ott, egyedül egy madár dúdolt egy fa alatt.

Éneke szívembe költözött, rólad szólt minden egyes szava:

Tudta, hogy csalódott s megbántott leszek, ha így érek haza.

Refr.

3 – utolsó szólórész:

S az voltam tényleg, olyan csalódott,

Szerelmem végleg szertefoszlott,

Mert ott állt ő és valaki más,

Tudtam, hogy ami köztünk volt, mind hibás.

Lassú refr.

- Na? Kész már? – Stacey kettőt kopog az ajtaján, majd a válaszomat meg se várva ismét mellém telepszik. – Úgy érzem, hogy egy óra elég lehetett, hacsak nem szimfóniát írsz – nevet, én pedig meglepetten felnézek rá.

- Már egy óra eltelt? – adom vissza neki a tollat. Bólint és kikapja a kezeim közül a papírt.

- Na, muti.

- Ez az első dal, amit valaha írtam, esküszöm. Úgy érzem, kicsit nagyon nyálas és undorító, de jobbra nem futotta – röhögök fel, és közben Stacey sorok között futó szemeit figyelem. Majd azt, mikor visszaadja.

- Le fog lépni – közli. – Ez egy jó dal, ha a rímeket nézem és magát azt, hogy miről szól, de… mégis mi a francot akar az jelenteni, hogy „egy madár dúdolt a fa alatt”? Kedvesem, emlékszel, hogy hányszor voltunk strandolni a parton? Hány fát láttál? – Felnevetek, mert igaza van.

- Jó, de Hawaii-on vannak fák! Azt tudom!

- Igen, Allyson! Sétálsz a tengerparton, és gyorsan kikerülöd a fákat! Az összes szigeten van fa, de nem a parton. A parton elmondom, mi van: orbitális meleg, homok és jó pasik – számolja az ujjain a felsoroltakat. A végén elgondolkozik, és az utolsó ponton változtat: - Többnyire jó pasik. Nem tartozik ide Mr. Fitz. Na, ő, nem jó pasi. – Elveszem tőle a papírt, majd megkeresem a madaras részt a dalban, hogy átírhassam. De csak tanácstalanul bámulom a sort. Aztán eszembe jut, hogy talán nem is azt kéne átírni, hanem az első soron kellene változtatni. Mondjuk, hogy nem a parton sétálok egyedül, hanem… távol a parttól. Gyorsan kihúzom hibajavítóval a kifejezést, majd, amint megszárad, ráírom helyesen.