2016. április 21., csütörtök

Tizenhetedik fejezet

XVII.
- Ja, semmi, csak úgy mondtam.
- Te nem szoktál csak úgy mondani dolgokat. Szóval?
- Semmi, mondom.
- Utálom, amikor ezt csinálod, Allyson!
- Hát jó, akkor elmondom. Ashley nem az a lány, akit megismertem. Van róla fogalmad, mennyire undok? És fennhéjázó!
- Ezt nem hiszem el – sóhajt Brandon, és egy megbántott mozdulattal felpattan az ágyról. – Épp most mondtam neked, hogy két nap és elintézem, de nem bírtad ki, hogy ne tüntesd őt fel rossz színben, igaz?
- Hogy? – ráncolom a szemöldökömet. – Normális vagy? Miért tenném?
- Mert ilyen vagy.
- Ó, szóval már én vagyok a rossz?
- Ashley sosem volt az!
- Nem?
- Nem.
- Tudod mit, Adams? Szerintem inkább húzz el a francba! Ennek így semmi értelme! Egyszer összeveszünk, aztán kibékülünk, nem tudok veled mit kezdeni!
- Én sem veled… te… te hárpia!
- Még hogy én hárpia?! Te fafejű tuskó!
- Az nem lehetek, mivel a tuskó eleve fából van, nagyokos!
- Akkor már hülye is vagyok? Bazmeg, Brandon takarodjál kifelé!
- Most még te vagy felháborodva?
- Unlak, Brandon! Kezded itt a drámát ahelyett, hogy abbahagynád! Rossz ötlet volt ez a dolog! Két percig nem bírjuk ki, hogy ne veszekedjünk!
- Igazad van! És nem mondok semmit Ashleynek!
- Jó, nem is kell! Csak fellángoltál, azért akaszkodtál rám!
- Álljon meg a menet, én nem akaszkodtam senkire! – Felvonom a szemöldököm. – Jó, kicsit rád akaszkodtam! – Továbbra is felvonva tartom a szemöldököm. – Akkor nagyon, úgyse számít! Csak jó csaj voltál, ennyi!
- Ó, szóval csak meg akartál dugni?
- Lehet, nem tudom!
- Menj el!
- Menj ki te!
- Nem!
- De!
- Ez az én szobám, nem mondhatod, hogy menjek ki!
- Miért nem?
- Mert az enyém!
- És?
- Brandon!!! – sikítok teljes erőmből, mint egy hisztis kisgyerek. Szerintem lenn tuti meghallották. Brandon összerezzen a sikolyomtól, és kinyitja az ajtót. Még mielőtt kimenne, elhajítok egy párnát az irányába, de már túl késő: addigra eltűnik a szobából, és a párna a földön landol. Nekem pedig még két perccel később is nehezemre esik beismernem, mit tettem. Mi történt az elmúlt tíz percben.
***
Mint az óvodások. Fogalmam sincs, hogy viselkedhettem úgy fél órával ezelőtt. Sikítottam. Én sikítottam, aki szinte soha egy mukkot nem szól. Aki elvan egymagában, az erdőben bármikor, nem szorul társaságra, most mégis úgy érzem, szükségem lenne valakire, akinek kiönthetném a lelkemet. Erre pedig az egyetlen személy Stacey. Viszont tisztában vagyok vele, hogy nem használhatom őt lelki szennyesnek, amikor sokkal inkább – na, jó, nem sokkal, de mindegy – neki lenne szüksége rám, és én az elmúlt időszakban borzalmas barátnak bizonyultam. Még csak meg sem látogattam az ominózus eset óta. Miközben ezen elmélkedem, megrezzen a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött. Unottan nyúlok a mobil után, várva a szolgáltatóm üzenetét, de ehelyett Ryan száma villog a képernyőn. Nyomban megnyitom az SMS-t, és gyors pötyögtetésbe kezdek. Nem szoktam ilyet csinálni, okéééé…


RYAN: SZIA, LENNE KEDVED MEGISMETELNI VALAMIKOR EZT A NAPOT?
ÉN: HA HOZHATOM ELSAT, HOGYNE. TUDOM, H NAGYON ORULNE AZ UJABB TALALKOZASUNKNAK.
RYAN: MOST INKABB CSAK RAD LENNEK KIVANCSI. SZOMBAT ESTE A SUNBAN? MONDJUK NYOLCKOR?
ÉN: HUHAAA, TE MOST RANDIRA HIVSZ?
RYAN: NEM ERSZ RA?
ÉN: DE, RAEREK. CSAK KERDEZTEM. :D
RYAN: AKKOR IGEN, MONDJUK RANDINAK. HA TE IS AKAROD. SZOVAL AKKOR? SZAMITHATOK RAD?
ÉN: IGEN.
Író: Bella