XVII.
-
Ja, semmi, csak úgy
mondtam.
-
Te nem szoktál csak úgy mondani dolgokat. Szóval?
-
Semmi, mondom.
-
Utálom, amikor ezt csinálod, Allyson!
-
Hát jó, akkor elmondom. Ashley nem az a lány, akit megismertem. Van róla
fogalmad, mennyire undok? És fennhéjázó!
-
Ezt nem hiszem el – sóhajt Brandon, és egy megbántott mozdulattal felpattan az
ágyról. – Épp most mondtam neked, hogy két nap és elintézem, de nem bírtad ki,
hogy ne tüntesd őt fel rossz színben, igaz?
-
Hogy? – ráncolom a szemöldökömet. – Normális vagy? Miért tenném?
-
Mert ilyen vagy.
-
Ó, szóval már én vagyok a rossz?
-
Nem?
-
Nem.
-
Tudod mit, Adams? Szerintem inkább húzz el a francba! Ennek így semmi értelme!
Egyszer összeveszünk, aztán kibékülünk, nem tudok veled mit kezdeni!
-
Én sem veled… te… te hárpia!
-
Még hogy én hárpia?! Te fafejű tuskó!
-
Az nem lehetek, mivel a tuskó eleve fából van, nagyokos!
-
Akkor már hülye is vagyok? Bazmeg, Brandon takarodjál kifelé!
-
Most még te vagy felháborodva?
-
Unlak, Brandon! Kezded itt a drámát ahelyett, hogy abbahagynád! Rossz ötlet
volt ez a dolog! Két percig nem bírjuk ki, hogy ne veszekedjünk!
-
Igazad van! És nem mondok semmit Ashleynek!
-
Jó, nem is kell! Csak fellángoltál, azért akaszkodtál rám!
-
Álljon meg a menet, én nem akaszkodtam senkire! – Felvonom a szemöldököm. – Jó,
kicsit rád akaszkodtam! – Továbbra is felvonva tartom a szemöldököm. – Akkor
nagyon, úgyse számít! Csak jó csaj voltál, ennyi!
-
Ó, szóval csak meg akartál dugni?
-
Lehet, nem tudom!
-
Menj el!
-
Menj ki te!
-
Nem!
-
De!
-
Ez az én szobám, nem mondhatod, hogy menjek ki!
-
Miért nem?
-
Mert az enyém!
-
És?
-
Brandon!!! – sikítok teljes erőmből, mint egy hisztis kisgyerek. Szerintem lenn
tuti meghallották. Brandon összerezzen a sikolyomtól, és kinyitja az ajtót. Még
mielőtt kimenne, elhajítok egy párnát az irányába, de már túl késő: addigra
eltűnik a szobából, és a párna a földön landol. Nekem pedig még két perccel
később is nehezemre esik beismernem, mit tettem. Mi történt az elmúlt tíz
percben.
***
Mint
az óvodások. Fogalmam sincs, hogy viselkedhettem úgy fél órával ezelőtt.
Sikítottam. Én sikítottam, aki szinte soha egy mukkot nem szól. Aki elvan
egymagában, az erdőben bármikor, nem szorul társaságra, most mégis úgy érzem,
szükségem lenne valakire, akinek kiönthetném a lelkemet. Erre pedig az egyetlen
személy Stacey. Viszont tisztában vagyok vele, hogy nem használhatom őt lelki
szennyesnek, amikor sokkal inkább – na, jó, nem sokkal, de mindegy – neki lenne
szüksége rám, és én az elmúlt időszakban borzalmas barátnak bizonyultam. Még
csak meg sem látogattam az ominózus eset óta. Miközben ezen elmélkedem,
megrezzen a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött. Unottan nyúlok a mobil
után, várva a szolgáltatóm üzenetét, de ehelyett Ryan száma villog a képernyőn.
Nyomban megnyitom az SMS-t, és gyors pötyögtetésbe kezdek. Nem szoktam ilyet
csinálni, okéééé…
RYAN: SZIA,
LENNE KEDVED MEGISMETELNI VALAMIKOR EZT A NAPOT?
ÉN: HA
HOZHATOM ELSAT, HOGYNE. TUDOM, H NAGYON ORULNE AZ UJABB TALALKOZASUNKNAK.
RYAN: MOST
INKABB CSAK RAD LENNEK KIVANCSI. SZOMBAT ESTE A SUNBAN? MONDJUK NYOLCKOR?
ÉN: HUHAAA,
TE MOST RANDIRA HIVSZ?
RYAN: NEM
ERSZ RA?
ÉN: DE,
RAEREK. CSAK KERDEZTEM. :D
RYAN: AKKOR
IGEN, MONDJUK RANDINAK. HA TE IS AKAROD. SZOVAL AKKOR? SZAMITHATOK RAD?
ÉN: IGEN.