Sziasztok!
Huh, mit ne mondjak, már eléggé régen hoztam bejegyzést, ahhoz képest, amilyen gyakran viszont szoktam. Ebben a kis előszóban azonban nem csak köszöngetni és jó olvasást szeretnék kívánni, hanem megköszönni a 26 (!!!) csodálatos olvasómat, akik nyomon követik az oldalam eseményeit és nyomot hagynak maguk után. Sőt, nem csak a történetem illetően, hanem a kémia dolgozatomhoz is gratuláltak! Szóval ezer hála nektek, Manók! Mellesleg tudnotok kell, hogy a történetem fogalmazása és helyesírása sem lenne ilyen jó, ha nem vett volna oltalmazó szárnyai (na, jó kezei vannak, de tökmindegy) alá, a bétám, Nessa. Ő, az előzővel ellentétben, mindent megtesz annak érdekében, hogy jó irományt tehessek elétek.
Tehát így indítanám ezt a kis bejegyzést. Remélem, ez a rész is tetszik, annak ellenére, hogy rövid, és komment formájában ismét megleptek majd! <3 <3 <3
Jó olvasást!
XIV.
Sikeresen elfogyasztom a
nutelláskenyeret, és nem lepődöm meg azon, hogy isteni az íze. Lassan a többiek
is bevánszorognak a konyhába, hogy elkészítsék a saját reggelijüket és
kimenjenek a teraszra megenni. A felnőttek eléggé furcsán méregetnek, mintha
csak arra számítanának, hogy valami őrültségbe fogok bele. Nem csodálkozom, a
legtöbb lány egy ilyen eset után idegösszeomlást kapna, depressziós lenne,
satöbbi, én meg túlteszem magam az egészen. Legalábbis ezt mutatom. Mert persze
ott vannak a rémálmok, és a pillanat, amikor mindig beugrik előttem a tegnap
este. De attól, hogy rinyálok, egy, nem oldódik meg semmi, kettő nem csak
magamnak ártanék, hanem a családom többi tagjának is. Biztosítom tehát őket
arról, hogy minden a legnagyobb rendben, majd éppen felvonulnék a szobámba egy
gyors telefonhívás végett, azonban Ashley megállít.
-
Beszélhetnénk… négyszemközt?
-
Persze. – Az üres nappalihoz vánszorgunk, és leülünk a bőrkanapéra. Ashley
arckifejezése nyugodt, de a szemében látom, hogy valami fontosat akar mondani.
-
Köszönöm a családodnak és neked, hogy idejöhettem – kezdi. – Nagyon
megkedveltem a húgodat, meg a szüleidet, és rettentően sajnálom, ami történt.
-
De – folytatom helyette is, mert gondolom, nem a köszönetnyilvánítás lesz a fő
téma. Ashley elmosolyodik.
-
De. Nem tudom, mi történt közted és Brandon között. – Megfeszülnek az
arcizmaim, amint kimondja a nevét. Próbálom egyenletesen venni a levegőt. – Nem
is érdekel. Ami Michiganben történt, Michiganben is marad. Fátylat rá. Viszont
látom, hogy nézel rá. Azt is, ahogyan ő néz rád. Láttam, amikor tegnap
megvigasztalt. – Résnyire szűkíti a szemét, úgy fürkészi az arcomat. – Nos?
-
Nem értelek. – Úgy csinálok, mintha nem tudnék semmiről. Nem akarom sem
magamat, sem pedig Brandont bajba keverni, de úgy látszik, ez elkerülhetetlen.
-
Ne tedd a hülyét, Allyson – vonja fel a szemöldökét. – Bejön neked, tudom.
-
Igen, de… semmit sem jelent. Vagyis de…
-
Pontosan, semmit sem jelent. – Egy vigyor költözik a szája szegletébe.
Meglepődöm a cinikus hangját hallva. – Nem fogsz keresztbe tenni, igaz?
-
Mi ütött beléd?
-
Mi ütött belém? Belém semmi. De ezt én is kérdezhetném tőled. Most már más
hapijára hajtasz? Ribanc lettél? – Élvezettel ejt ki minden szót, én pedig azon
gondolkodom, megüssem-e vagy sem. Stacey-nek igaza volt. Ashley nem olyan,
amilyennek mutatja magát.
-
Szó sincs erről. Megcsókolt. – Talán jobban kéne fájnia, ahogy kimondom, pedig
semmit nem érzek. Ha a kedves és angyali Ashleyvel beszélnék, bűntudatom lenne,
most azonban azt kívánom, bár’ eltűnne.
-
Azt hiszed, ez bármin is változtat?
-
Ez mindent megváltoztat.