Tizennegyedik fejezet

Sziasztok! 

Huh, mit ne mondjak, már eléggé régen hoztam bejegyzést, ahhoz képest, amilyen gyakran viszont szoktam. Ebben a kis előszóban azonban nem csak köszöngetni és jó olvasást szeretnék kívánni, hanem megköszönni a 26 (!!!) csodálatos olvasómat, akik nyomon követik az oldalam eseményeit és nyomot hagynak maguk után. Sőt, nem csak a történetem illetően, hanem a kémia dolgozatomhoz is gratuláltak! Szóval ezer hála nektek, Manók! Mellesleg tudnotok kell, hogy a történetem fogalmazása és helyesírása sem lenne ilyen jó, ha nem vett volna oltalmazó szárnyai (na, jó kezei vannak, de tökmindegy) alá, a bétám, Nessa. Ő, az előzővel ellentétben, mindent megtesz annak érdekében, hogy jó irományt tehessek elétek. 

Tehát így indítanám ezt a kis bejegyzést. Remélem, ez a rész is tetszik, annak ellenére, hogy rövid, és komment formájában ismét megleptek majd! <3 <3 <3

Jó olvasást! 

XIV.

Sikeresen elfogyasztom a nutelláskenyeret, és nem lepődöm meg azon, hogy isteni az íze. Lassan a többiek is bevánszorognak a konyhába, hogy elkészítsék a saját reggelijüket és kimenjenek a teraszra megenni. A felnőttek eléggé furcsán méregetnek, mintha csak arra számítanának, hogy valami őrültségbe fogok bele. Nem csodálkozom, a legtöbb lány egy ilyen eset után idegösszeomlást kapna, depressziós lenne, satöbbi, én meg túlteszem magam az egészen. Legalábbis ezt mutatom. Mert persze ott vannak a rémálmok, és a pillanat, amikor mindig beugrik előttem a tegnap este. De attól, hogy rinyálok, egy, nem oldódik meg semmi, kettő nem csak magamnak ártanék, hanem a családom többi tagjának is. Biztosítom tehát őket arról, hogy minden a legnagyobb rendben, majd éppen felvonulnék a szobámba egy gyors telefonhívás végett, azonban Ashley megállít.

- Beszélhetnénk… négyszemközt?

- Persze. – Az üres nappalihoz vánszorgunk, és leülünk a bőrkanapéra. Ashley arckifejezése nyugodt, de a szemében látom, hogy valami fontosat akar mondani.

- Köszönöm a családodnak és neked, hogy idejöhettem – kezdi. – Nagyon megkedveltem a húgodat, meg a szüleidet, és rettentően sajnálom, ami történt.

- De – folytatom helyette is, mert gondolom, nem a köszönetnyilvánítás lesz a fő téma. Ashley elmosolyodik.

- De. Nem tudom, mi történt közted és Brandon között. – Megfeszülnek az arcizmaim, amint kimondja a nevét. Próbálom egyenletesen venni a levegőt. – Nem is érdekel. Ami Michiganben történt, Michiganben is marad. Fátylat rá. Viszont látom, hogy nézel rá. Azt is, ahogyan ő néz rád. Láttam, amikor tegnap megvigasztalt. – Résnyire szűkíti a szemét, úgy fürkészi az arcomat. – Nos?

- Nem értelek. – Úgy csinálok, mintha nem tudnék semmiről. Nem akarom sem magamat, sem pedig Brandont bajba keverni, de úgy látszik, ez elkerülhetetlen.

- Ne tedd a hülyét, Allyson – vonja fel a szemöldökét. – Bejön neked, tudom.

- Igen, de… semmit sem jelent. Vagyis de…

- Pontosan, semmit sem jelent. – Egy vigyor költözik a szája szegletébe. Meglepődöm a cinikus hangját hallva. – Nem fogsz keresztbe tenni, igaz?

- Mi ütött beléd?

- Mi ütött belém? Belém semmi. De ezt én is kérdezhetném tőled. Most már más hapijára hajtasz? Ribanc lettél? – Élvezettel ejt ki minden szót, én pedig azon gondolkodom, megüssem-e vagy sem. Stacey-nek igaza volt. Ashley nem olyan, amilyennek mutatja magát.

- Szó sincs erről. Megcsókolt. – Talán jobban kéne fájnia, ahogy kimondom, pedig semmit nem érzek. Ha a kedves és angyali Ashleyvel beszélnék, bűntudatom lenne, most azonban azt kívánom, bár’ eltűnne.

- Azt hiszed, ez bármin is változtat?

- Ez mindent megváltoztat.

Eredményhirdetés!

Sziasztok! 

Nos, ahogy ígértem, itt is vagyok az eredményhirdetéssel! :DD A sorsolást a random.org nevezetű oldallal végeztem és érdemes még tudni, hogy ennek a nyereményjátéknak kizárólag egyetlen győztese van! Vannak helyezettek, ez igaz, de nekik csak oklevéllel tudok szolgálni, egyébbel nem! :( Ha szeretnétek, lehetnek még az oldalon hasonló játékok, de most inkább visszatérnék erre. :DD Szóval a nyereményjáték győztese: 

.........

Tizenharmadik fejezet

Sziasztok Drágáim! 

Waow! 20 olvasó! Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat, el sem hiszem, hogy 2016. január elsejére ilyen szép száman lettünk! Köszönök mindent! A díjakat, az elismeréseket, a kommenteket és a játékra való jelentkezéseteket is elsősorban! Igyekszem mindenre válaszolni, amint időm engedi! :)) Nem sokára érkezik az eredményhirdetés is, remélhetőleg holnap, habár még én magam sem tudom, ki lesz a szerencsés, aki nyer. :)) 

Remélem, tetszik ez a rész így újév alkalmából és most sem csalódtok! :DD 

Boldog Új Évet, 

XIII.

Mondanom sem kell, hogy nem telt jól az éjszakám. A folyamatos rémálmok, és álomképek kísértése után fel is adom a próbálkozást, és csak néhány percre sikerül lehunynom a szemeim. De minden fél órában felriadok. Ez nem önsajnálat akar lenni, csak borzasztó érzés, ami történt, és mindig beugranak azok a képkockák, hogy mi lett volna akkor, ha Brandon nem ér oda időben. Nem leszek depressziós, nem fogok egész nap sírni sem, mert az semmin nem változtatna. Minden olyan lesz, mint régen, kivéve az álmatlan éjszakákat. Azok megmaradnak. Egyelőre.

Reggel nyolckor – szokatlanul korán – kelek, és, miután elkészülődöm, elhatározom, hogy kenek magamnak reggelire egy nutelláskenyeret. Szerintem még hatvanéves koromban is azt fogom állítani, hogy az a világ legeslegfinomabb kajája. Azonban hatalmas meglepetés fogad, mikor leérek a földszintre, és a konyhaszéknél ülve, az ujjaival dobolgató Staceyt pillantom meg. Hirtelen bűntudatom támad, hogy nem is hívtam fel.

Amikor megpillant, azonnal feláll, és szorosan átölel. Fekete leggingset visel egy félvállas, fehér felsővel. Szőke haja hullámokban omlik a hátára, szürkéskék szemeit aggodalmasan szegezi rám.

- El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam, amikor megtudtam, mi történt – kezdi. – Azt hittem, hogy valami vicc, amikor a szomszéd reggel találkozott a boltban anyámmal, és ő mesélte, hogy rendőrkocsi állt a házatoknál. Meg egy mentő. Azt hittem, veled történt valami, de, amikor ideértem, az unokabátyád gondosan beszámolt mindenről. Miért nem hívtál?

- Ne haragudj Stacey, sajnálom. Nem jutott eszembe. – Szégyenkezve lesütöm a szemem, de ő megsimogatja a vállamat.

- Semmi baj, csak kicsit csalódott voltam, hogy én tudtam meg utoljára. Akarsz róla beszélni? – Nemet intek. – Nem baj, majd, ha készen állsz rá. – Mit meséljek, ha egyszer minden teljesen világos? Ez nem olyan dolog, amit csak így el lehet mondani: Hé, képzeld, tegnap este majdnem kinyírtak, utána meg majdnem megerőszakoltak! Csudiszupi, nem? De már jól vagyok. Nem értem, miért nem érti meg senki azt, ahogy elsőnek elmondtam.

- Hogyhogy eljöttél? Azt hittem, büntiben vagy!

- Abban is vagyok, csak a történtekre tekintettel léve, a szüleim megengedték, hogy megnézzem, mi van veled. – Közelebb hajol, mintha valami hétpecsétes titkot akarna súgni. – Nem is mondtad, hogy ilyen szexi uncsitesóid vannak!