Itt is a várva várt új rész! Most legalább nem késtem, és időben el tudtam nektek hozni! Remélem, tetszik, és szívesen olvassátok! Köszönöm a kommenteket és visszajelzéseket! Nagyon örülök nekik! *-* Nem rég nyílt egy új blogom. Akit esetleg érdekel, nézzen be! :))) Katt
Kellemes olvasást!
IX.
A fűzfa alatt ülök, és kavicsokat dobálok a tóba. A szemeim
könnyekkel vannak áztatva, és már kezd lehűlni a levegő. Dühös vagyok még,
viszont már lehiggadtam. Valamiért ez a fajta szomorúságom csalódottsággal
keveredik. Még azt hittem, hogy talán egy hihetetlen és fantasztikus hétnek
nézek elébe, ahol talán történik más is, mint veszekedés, sírás, vagy… vagy,
mint egy sima beszélgetés, de nyilvánvalóan tévedtem. Tévedtem, amikor azt
hittem, félreismertem Brandont, és nem az a rohadt tuskó, akinek megismertem,
hanem egy jó barát is. Nagy hiba volt bedőlni ennek. Hiszen, ha az lenne,
meghallgatott volna. És százegy százalék, hogy nem mond rólam olyat, ami bántó,
sértő, de még csak nem is igaz.
Mindig azt állítottam, hogy nem érdekel Brandon, de ha így
lenne, akkor most nem ülnék egyedül a sötétben, miközben sírok. Nem tennék
olyan dolgokat, amelyek még csak nem is érdekeltek korábban, és nem lennék
izgatott a jelenlétében, vagy akkor, amikor burkoltan bókol nekem. Talán azért
vagyok ennyire magam alatt, mert ez a kép omlott össze bennem az imént. Zenélnem
kéne, hogy elmúljon a fájdalmam, de ez tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább
csalódottság. És az ilyen érzés nem távozik csak úgy el.
Halk lépteket hallok a hátam mögül, és meg sem kell
fordulnom, ahhoz, hogy tudjam, Brandon az. Sebtében megtörlöm egy zsepivel a
szememet, mielőtt leülne mellém a fűbe. Rátenné a kezét a kezemre, ám mielőtt
megtenné, elhúzom. Felhúzom a térdemet, és ráhajolok. Így nézem a vizet,
miközben egyetlen pillantást sem vetek az engem figyelő fiúra.
- Ne haragudj – Kezdi, de nem vagyok kíváncsi a
bocsánatkérésére. Csupán udvariasságból, és dacból nem szólok közbe. –
Elhamarkodottan ítélkeztem, és teljesen jogos, ha most gyűlölsz. Igazad van,
semmi közöm a magánéletedhez, és még akkor sem viselkedhetek így senkivel, ha
rossz napom van, mert az sem mentség.
- Nem gyűlöllek – mondom. Igaz ez, hiszen tényleg nem.
Akármennyire is próbálom gyűlölni, vagy legalább utálni, nem megy. Rápillantok.
– Miért mondtad? Talán úgy öltözködöm? Láttál valaki mással? Vagy csak egy
elhamarkodott telefonhívás, és egy meg nem hallgatott magyarázat miatt mondtál
ilyet rólam?
Brandon lesüti a szemét, és úgy dönt, inkább a saját tenyerét
pásztázza, mint, hogy a szemembe nézzen.
- Értem – suttogom, majd felkelek a földről. Ebben a
pillanatban a zsebemben megszólal a mobil. Nagyot sóhajtok, aztán ránézek a kijelzőre.
Ismét az ismeretlen szám hív, és biztos vagyok benne, hogy Ryan az. Felvenném a
telefont, de alig van térerő, így úgy döntök, hogy, majd, ha ismét a háznál
vagyok, visszahívom.